Magányos nő imája

  

A nap lármájából menekülök hozzád, Istenem.

 A te társaságodban akarok föloldódni, 
mert bár az emberek között élek, mégis nagyon egyedül vagyok.
Úgy érzem, közömbösen mennek el mellettem, 
nem jelentek egyiküknek se semmit, s egyiküknek sincs rám szüksége... 
Nem vagyok máris talán fölösleges ezen a világon? 
Úgy tűnik, mintha te magad állítottál volna félre... 
Uram, te tudod a legjobban, mindez mennyire nyomja lelkemet, 
s milyen súlyos teher nekem a magány. 
Keserűvé és keménnyé tesz. 
Most már céltalanul, értelmetlenül kellene életemnek leperegnie? 
Nem tartogatnál számomra még új feladatot?
Istenem, engedd úgy fölfognom, hogy ez a magány a Te kegyelmednek és hívásodnak a jele. 
Azt akarod, hogy elszakadjak a világ dolgaitól, és egészen a te közelségedben éljek? 
Igen, tudom, hogy szívemet csak te töltheted be, ittlétemnek csak te adhatsz értelmet.
Ezért kérlek, fordítsd el figyelmemet önmagamról, s irányítsd azt magad felé. 
Szemem csak így nyílik meg a világ ezernyi szükségének meglátására. 
Szívem csak így tárul ki az emberek szenvedéseinek megértésére, s nem fogok majd mellettük anélkül elmenni, hogy ne ajánljam föl segítségemet.
Szereteted eszközévé teszel, ha készen vagyok arra, hogy oda kövesselek, ahova hívsz. 
Hogy téged a világba vihesselek, 
Uram, kérlek, küldj el engem a világba, és te légy ott is velem. 

Ámen.